FAOLCHU

Kéreg van a szíveden - mondod - miközben szemed villan,
kimondott bántó szótól könnyebb a lelked.
Lassan öt éve - csak ezzel törődsz, ennek élsz - gyötrelmes élet,
ezt éled, mivé tetted Önmagad...
Hited, melyről sosem beszéltél - ha volt - most hamvába roskad, sorvad,
hisz megölsz valamit, mi Érted él.
Kedvedre tenni olyan, mintha leláncolva akarnád megölelni az eget,
tétova fürkésző szempárral jövendőt látni.

Kéreg van a szíveden - mondod - ezzel véded törékeny vágyaid hajóját,
az sodródik, bár látszólag vitorlája duzzad.
Rakománya nincs, hisz az általad gyűlöltnek vélt ballasztot kidobtad,
mielőtt beszálltál, vagy ki - ez nézőpont kérdése.
Néma csend honol a fedélzeten, de a kajüt hangos a boldogságtól,
minden kifutás örömöt, várakozást szül, az ismeretlen vár.
A raktér üres, hisz nincs még mit cipelni, nincs teher, mely lehúzna,
mentőcsónak sincs, hiába hiszed, kimentenek majd.

Kéreg van a szíveden - mondod - dobbanásnyi szünetekre elfeleded gondod,
kitárulkozol, sebezhető vagy, nem számít - hiszed.
Gondolod más jobban látja vergődésed okát, feltétel nélkül szeret, támogat,
neked nem kell úszni, majd Ő fenntart - úgy legyen.
Eddigi életed elveted, tagadod, hisz eddig nem tudtál célt kitűzni magad elé, görgetted gondjaid,
hagytad elfogyni jellemed. Volt?
Nem tántorít el a kétség utadról, magabiztosnak érzed magad, mondják - szép vagy, hinni, tenni, vágyni akarsz, mindazt, mit eddig tagadtál, titkon vágytál, jutaloméhesen.

Kéreg van a szíveden - mondod - az apró, gyenge hangot anyai szíved mélyén meghallod,
de nem érted, nem hiszed, nem vallod. Állj!
Mit nem tudsz adni, azt el ne vedd senkitől, saját eddigi életed percenként lepereg előtted,
ez mindent elárul rólad, túl rövid film ez.
Erről mélyen hallgatsz, jobb a bűnöst meglelned azok közt, kik Téged szeretnek - bár tagadod Őket.
Leírhatatlan boldogság vesz rajtad erőt.
Az általad kreált mesterséges burokban vegetálsz, sokaknak megfelelve, hisz csodálatos vagy - tudod, neked jár, miért másnak küzdeni kell, szeretni.


Kéreg van a szíveden - mondod - nincs visszaút, lelked kapuját kinyitottad, megújultál, ennek ára van,
elveszett bizalmad régi Önmagadban, halványulsz.
Vékony jégen bandukolsz, napi rutinba menekülsz, megéled mindazt, mit eddig nem tehettél, hiszed,
ki csónakban táncol, bátor, ha ezt nem is tudja, vakmerő.
Ha nem sejti ez tánc, talán akkor a legboldogabb, mert boldognak érzi magát, míg nem borul a vízbe,
akkor eszmélsz majd, magad vagy, halálosan.
Többször megkezdett gondolat penészedik lelkedben, mint konyhapultra dobott kenyérszelet - szárazon,
megkenni már nem érdemes, kidobni sajnálod.

Kéreg van a szíveden - mondod - emelt fővel szembe nézni tükörképeddel sem mersz, közben ÉLSZ...
mindennapjaid húsz évvel ezelőtti önmagadként éled.
Az, mit tehetnél, szerethetnél, mindig benned él, tudnod kell megteremteni, elfogadni, olyannak látnak,
milyennek mutatod Önmagad, bár hazug a kép.
Bátorság kell ahhoz, hogy felállj az asztaltól, de erő ahhoz, hogy járj, tudás ahhoz, hogy fuss, és gerinc ahhoz, hogy visszafordulj, számot vess, higgy.
Kellemes azt hinni, most már nem hibázol, hisz megvan a BŰNÖS, ki mindenért felelős, de elfelejted, ez társastánc, mit, ha rosszul táncolsz, másnak is fáj.

Kéreg van a szíveden - mondod, egy új tánc, más ütemre, megoldás - hiszed, ezért mindent megtennél,
nincs időd, erre végképp - gondolod - a múltban élni - igaz.
Sorsod fordítod, hiszed, de nem álltál meg időben, nem vetettél számot, mi kit fog bántani, erre van-e szükség,
van-e erőd jót tenni azzal, ki melletted fogyott el.
Könnyű szívvel dacolsz az idővel, a hittel, a bánattal, Magadnak vagy fontos és pont Önmagad adod könnyen,
ennyire értékeled hát léted, valód?
Évek telnek el, míg látod azt, mit most tagadsz, nyitottan várni, elfogadni, ha valami fontos volt Neked, miért dobod el,
vagy talán hazudtál mindvégig, nehéz kérdés!

Kéreg van a szíveden - mondod, mivel Te nevelted, Te érzed, csak Neked fáj, döntsd el hát, mi legyen, fájjon, vagy vesszen, ezt régi életeddel tennéd szívesebben! Volt?
Nincs visszaút - mondod, ezzel a könnyebbet választod, elhinni azt, mit egy érzés sugall: ÉLJ, SZABAD VAGY, FONTOS VAGY NEKÜNK. E hang igazat mond? Most még erős...
Idővel halványul, mikor megszólalt erős voltál, gondtalan, szabad? Nem bűntudattal terhelt nyomorodból szabadított meg, hiszed, sosem hagy el, mert kedves, Új, minden mire eddig vártál.
Megérdemled, így gondolod, ezt mondják kik körülötted vannak. Egy éve hol voltak, tíz éve, tizennyolc? Nincs válasz erre, mint arra sincs, mi lesz veled holnap.

EGY KÉRÉSEM VAN CSAK: NE HAGYJ EL!

I.

Ezer év szenvedése tombol agyamban,
Az elhagyatottság érzése ez.
Nézem szobám falára vetülő képed,
Milyet a magány csak alkalmanként fest.
Saját belső űröm kitágul,
Csupasznak érzem agyam...
S a vörös ködbe meredve kiáltom:
Hisz' csak magam vagyok, magam...

II.

De volt idő, mikor még együtt voltunk,
S még nem tanultunk meg egymásnak hazudni,
"Jelképesen" tanul az ember,
De elfelejt igazán tanulni.
Szenved a bogár a porban,
Ő tán' nem is tudja miért…
Szenved az mind, kire az ég
Valaha, valamennyi szenvedést mért.

III.

Ha éltünk már egyszer - és igaz, amit mondtál -
Bizony fura életünk volt.
Biztos' messze elkerültük egymást,
Ezért a Sors most összefont.
Már rajtunk áll, vagy bukik
Egy közös élet sorsa,
Melyen rontani, vagy javítani
Most kell!
Vagy már kellett volna…

IV.

A természet nagy színpadán
Két szimbólum tetszik nekem:
Az egyik az ébredésé, a feltörekvő
Büszke napé.
Ez a hajnal.
Ilyenkor a szívem mélyén a
Napnak mindig szurkolok.
Hogy látom meg, milyen vajon,
Üde-e, vagy épp nyúzott.
Estefelé a bensőmet szomorúság
önti el.
Látnom kell Őt, miközben halálába
menetel.
Ezt így Velem megismétli az élet,
(Lehet, hogy kegyetlen?)
Ébredéskor, s búcsúzáskor,
Szememben a szemeddel.
Arcod tükrét látom viszont,
Reggel, ha ébredek.
És gondolatod körberemeg
Ezerszer, míg inthetek.

6033. MTE. 6. hó. 24.